"Szia Harry! - köszönt vigyorogva George. - A te dünnyögésedet hallottuk?
- Add ki a mérgedet, ne légy ilyen szégyenlős! - mondta Fred szintén vigyorogva. - Lehet, hogy száz kilométerre innen már nem is hallatszott, amit mondtál."

"Emlékszel Fleur Delacourra? - vigyorgott George. - Állást vállalt a Gringottsnál, 'ogy djákorh-oljá á nyelvet...
- És Bill folyton magánórákat ad neki - kajánkodott Fred."

"Aúúú!
- Ne ordíts Ron, különben anya ránk töri az ajtót!
- Mindketten a térdemre hopponáltatok!
- Jól van, na, sötétben sokkal nehezebb célozni."

"Ez Mundungus! - azonosította a jövevényt Hermione. - De minek hoz ennyi üstöt?
- Valószínűleg itt akarja tárolni őket - vélekedett Harry. - Rémlik, hogy aznap este, mikor őrizetlenül hagyott engem, kétes eredetű üstökre ment el alkudni.
- Tényleg - bólintott Fred, mikor kinyílt az ajtó, és Mundungus rakományával együtt eltűnt a szemük elől. - Fú, ez nem fog tetszeni anyának..."

"Egy másodperccel később azonban feleslegessé vált mindenfajta kémfelszerelés, ugyanis mindenki tisztán hallhatta, mit kiabál magából kikelve Mrs. Weasley:
- Nem orgazdák vagyunk, és ez a ház nem raktár!
- Imádom, amikor anya valaki mással ordít - szólt kárörvendő mosollyal Fred, és kinyitotta az ajtót, hogy még tisztábban élvezhessék Mrs Weasley tirádáját.
- ...hogy ilyen felelőtlen legyen valaki! Van elég bajunk anélkül is, hogy idecipelnéd a lopott üstjeidet!
- Amatőrök, hagyják belemelegedni - csóválta a fejét George. - Ha nem állítod le időben, úgy belelovallja magát, hogy aztán órákig hallgathatod."

" Sipor nem látta a fiatalurat - szólt, és meghajolt Fred előtt. Aztán, még mindig a szőnyeget nézve, jól hallhatóan hozzátette: - Undok kis árulófattyú.
- Tessék? - kérdezte George. - Nem értettem a végét."

"Tuti, hogy tévedés - vágta rá Fred. Elvette a levelet Rontól, s a fény felé tartotta, mintha vízjelet keresne benne. - Épeszű ember nem nevezi ki Ront prefektusnak."

(Fred Harrynek) " - Hát igen, túl sokat ugráltál, haver. De legalább van köztünk egy normális ember.
 Odalépett Harryhez, és hátba veregette. Közben szúrós pillantást vetett Ronra.
- A kis prefektus... Roni, a Pici Prefi.
- Fú, anya be fog zsongani! - fintorodott el George, és gyorsan Ron kezébe nyomta a jelvényt, mintha attól félne, hogy fertőz."

"- Hát...nahát. - hebegte tökéletesen megzavarodva Hermione. - Ez... Nahát! Gratulálok, Ron! Ez igazán...
- Meglepő. - bólintott George."

"- El se merem hinni! El se merem hinni! Ron, kis drágám, ez csodálatos! Prefektus leszel! Minden gyerekem az volt!
- Mi mik vagyunk Freddel, az unokáid? - méltatlankodott George."

"- Nem baj, ha tőlünk nem kapsz puszit Ron? - kérdezte megjátszott félénkséggel Fred.
- De szívesen pukedlizünk, ha akarod. - tódította George.
- Hagyjátok már abba! - morogta mérgesen Ron.
- Különben mi lesz? - kérdezte Fred, és gonosz vigyor terült szét az arcán. - Büntetésbe küldesz minket?
- Imádnám, ha megpróbálná - vihogott George.
- Megteheti, ha nem vigyáztok magatokra! - pirított az ikrekre Hermione.
 Fred és George harsány nevetésben törtek ki, Ron pedig odadörmögte Hermionénak:
- Hagyd őket...
- Hűha George, most lesz nemulass! - óbégatott Fred. - Ha ezek ketten ránkszállnak...
- Hát igen, vége a szép időknek, a sok csibészkedésnek - csóválta a fejét George.
 Azzal az ikrek hangos pukkanás kíséretében dehopponáltak."

ÉS a nagy megszökési jelenet! :P
"- Még mindig úgy gondoljátok, hogy jó tréfa mocsarat csinálni az iskola folyosójából?
- Igen, szerintünk nagyon jó - felelte a félelem legcsekélyebb jele nélkül Fred.
 Időközben odafurakodott Umbridge-hez az örömkönnyeivel küszködő Frics.
- Itt az engedély igazgatónő - szólt elcsukló hangon, és meglengette a főinspektor íróasztalából zsákmányolt pergament. - Már előkészítettem a korbácsot is... könyörgök, hadd vigyem őket...
- Jól van, Argus! - bólintott Umbridge, majd ismét az ikrekhez fordult. - Most megtanuljátok, hogy bűnhődnek ebben az iskolában a felforgatók.
- Az a baj - felelte higgadtan Fred -, hogy mi már semmit nem akarunk itt megtanulni. - Ikertestvérére nézett. - George... szerintem eleget koptattuk már az iskolapadot.
- A számból vetted ki a szót, Fred.
- Szerencsét kéne próbálnunk a nagybetűs Életben, nem? - kérdezte Fred.
- De bizony.
 S mielőtt Umbridge egy szót is szólhatott volna, felemelték a pálcáikat, s így kiáltottak:
- Invito, seprű!
 Harry fülét távoli robaj ütötte meg. Balra nézett - aztán villámgyorsan lekuporodott: a márványlépcső fordulójában ugyanis két száguldó seprű bukkant fel. Az egyiken még ott lógott a nehéz lánc, amivel a falhoz rögzítették.
 Két másodperc se telt bele, és a seprűk lebegve megálltak gazdáik előtt. A döbbent csendet csak a kőpadlónak ütköző lánc csörrenése törte meg.
- A viszont-nem-látásra! - szólt Fred, és a lába közé kapta seprűjét.
 George is felpattant a magáéra.
- Ne várja, hogy írjunk! - búcsúzott.
 Fred végighordozta a tekintetét az egész néma sokaságon.
- Akinek tetszik az emeleten megtekinthető mobilmocsár, megtalál minket az Abszol út 93. szám alatt - jelentette be zengő hangon. - Az új boltunkban!
 George rámutatott Umbridge-ra, és hozzátette:
- A roxfortosokkülön kedvezményt kapnak, ha megígérik, hogy termékeink segítségével elkergetik innen ezt a vén denevért!
- Elkapni őket! - rikácsolta Umbridge.
 a Főinspektori Különítménynek azonban nem volt esélye. Alighogy elindultak az ikrek felé, azok elrugaszkodtak a földtől, és máris ötméteres magasságban lebegtek. Fred megkereste a tekintetével a kopogószellemet, és odakiáltott neki:
- Fűts be neki a nevünkben, Hóborc!
 És Hóborc, aki soha senkitől nem fogadott el parancsot, most lekapta harang alakú sapkáját, és vigyázzba vágta magát a levegőben. Fred és George a diákok mennydörgő tapsa közepette megfordították seprűiket, kiröppentek a nyitott tölgyfaajtón, s elnyelte őket az aranyló naplemente."