Fred Weasley leghosszabb napja

Fred Weasley hangosan felüvöltött.

- Nem anya, ezt nem teheted meg!

- Mi akadálya van neki? – kérdezte Mrs Weasley vidáman. – Az anyád vagyok.

- Hát pont ez az. – bólintott hevesen Fred. – Az anyák nem szoktak ilyen kegyetlenek lenni.

- Csak kibírsz pár percet az ikertestvéred nélkül! – nevetett a vörös hajú, pufók asszonyság.

- Pár percet igen. – szólt közbe George. – De két napot! Fél óránál tovább még sohasem voltunk külön! Anya, anya, ne tedd ezt…

- Mit ne tegyen anya? – nézett be a konyhába Ron is.

- Közöd? – vetették oda az ikrek egyszerre. Mrs Weasley válaszolt végül.

- Fred elmegy veled és apáddal Írországba. George meg velem és Ginnyvel itthonmarad.

- Miért George marad itthon? – morogta Fred. – Írországban állandóan esik az eső.

- Viszel majd esernyőt. – felelte az anyja.

- De miért jön velem Fred? – durcáskodott Ron is. – Egész nyáron a nyakamon lógott…

- Fordítva volt az! Te lógtál az én nyakamon…

- FEJEZZÉTEK BE! – dörrent rájuk Mrs Weasley. – Apátok végre kapott egy lehetőséget, hogy tanulmányozzon pár külföldi muglit. Magával vihet két embert… Percy nem ér rá, dolgozik, Ginny meg még túl kicsi. Így hát csak Fred maradt, meg az öccse.  Ron menjél csomagolni… a barna zoknidat nehogy itthon hagyd!

- Anya… csak barna zoknim van. – dörmögte Ron, de azért dühösen felcammogott a lépcsőn.

 Mrs Weasley az ikrekhez fordult.

- Ti meg menjetek innen! Ebédet kell csinálnom!

 Fred és George komoran kisétált a kertbe.

- Ez katasztrófa. – sóhajtott fel Fred. – Mit fogunk tenni?

- Vagy megszökünk, vagy beletörődünk.

 Egyszerre mondták ki a végszót.

- Megszökünk!

A falu egyetlen templomának egyetlen toronyórája hangosan kongatni kezdte az éjfélt. Egy bagoly érdeklődve huhogni kezdett, amikor meglátta a két sötét alakot átfutni a főutcán.

 A Weasley ikrek feltűnés nélkül surrantak ki, némi pénzzel a zsebükben, és egyből a pályaudvar felé vették az irányt.

- Két jegyet kérünk a londoni gyorsra. – mondta idegesen Fred a pénztárosnőnek, aki álmatag tekintettel nézett fel egy csöpögős, romantikus regényből.

- Mit tetszik? – kérdezett vissza.

- Két jegyet a londoni gyorsra. – hadarta újra Fred.

- Melyikre? – értetlenkedett a pénztárosnő.

- Na tippeljen… ami most indul.

 A nő pötyögni kezdett a számítógépén. „Apának ez biztos tetszene” jutott Fred eszébe.

- Arra már csak egy hely van. – mondta végül a pénztárosnő.

- Hogyan? – döbbent meg George. – De hát miért akar ennyi ember ilyenkor Londonba menni?

- Hát gondolom, amiért maguk! Robbie Williamsnak ma koncertje van! Teltházas!

- Ki az a Robbie... azaz ja, tényleg, persze. – kapott észbe Fred. Az apja mesélt már neki valamit a mugli sztárról.

- De megy egy másik vonat is Londonba, az is nemsokára indul. – szólalt meg a pénztárosnő. – Arra is csak egy hely van… és egy órával később is ér be, a Victoria pályaudvarra.

 Az ikrek összenéztek.

- Akkor kérjük azt a két jegyet!

- Melyik kettőt? – értetlenkedett újra a pénztárosnő.

- Amiről eddig szó volt.

- Jaaa… tessék.

 Fred kifizette.

- Siessenek, mert mindjárt indul az egyik… Álljon meg a menet, hány évesek is maguk?

- 22. – vont vállat George, és gyorsan elráncigálta Fredet a kassza elől.

- Figyelj Fred… én elmegyek a korábbi vonattal, és a Victoria pályaudvaron találkozunk… De most rohanok, indul a vonat!

- Szevasz, George. – intett neki Fred, és ő is elindult a jegyén szereplő vágány felé.

 A vonata még nem állt bent, ezért elült egy rendesen össze graffitizett székre, és két másodpercenként az órájára nézett.

 Megérkezett egy csapat helybeli fiatal is, erősen alkoholos szagcsíkot húzva maguk után.

- Kő pia… - nyújtotta kábán Fred felé a vodkás üveget egy fiú.

- Kösz nem. – rázta a fejét Fred, és alig feltűnően arrébbhúzódott.

 Végre beérkezett a vonat, és a fiú otthagyhatta a dülöngélő társaságot. Leült az ablak mellé.

Észre sem vette, hogy elaludt. Arra ébredt, hogy a mellette ülő idős néni ébreszgeti.

- Végállomás, fiatalember!

 Fred lekászálódott, és rögtön az ikertestvérét kezdte el keresni. Többször is körbejárta a pályaudvart, de George nem volt ott.

- Elnézést… - szólított meg egy peronőrt. – Beérkezett már a 00.15-s gyorsvonat?

- Már egy órája. – bólintott a férfi. – Különben mit csinálsz te itt ilyen késő éjszaka?

- Az anyukámat várom… - próbálkozott Fred, de már látta, hogy a peronőr az adóvevőjéért nyúl. Futásnak eredt. Hallotta, hogy utána kiáltanak, de a világ minden kincséért sem állt volna meg. Kirohant a pályaudvarról, és elvegyült az éjszakai London nyüzsgő turistaáradatában.

 Elvakította a sok vakuvillogás (egy japán turistacsoport fotózott egy emeletes piros buszt), és fullasztott a tömeg. Valahogy kikeveredett belőle, és nem tudta miért, de újra futni kezdett. Csak egy jó tíz perc múlva fulladt ki. A Temze partjára ért.

 Rátámaszkodott a korlátra, és nézte a büdös, sötét vizet.

Ilyen hosszú ideig még sosem volt távol George-tól. Úgy érezte, mintha a fél lelke, agya, és szíve eltűnt volna. Kínzóan hiányzott neki az ikertestvére – vele még biztos ezt a lehetetlen helyzetet is elviccelné valahogy.

 Hol lehetett George? Miért nem volt ott a pályaudvaron? Elkapták a biztonsági őrök? Talán már otthon is van? Mi lesz most vele? Nem volt pénze, és a pálcáját nem merte használni – a Mágiaügyi Minisztérium seperc alatt megtalálná. És ha már elkezdte, nem adja fel a szökést.

 De akkor…

… valaki elkapta hátulról a nyakát, és egy kést szegezett neki.

- Ide a pénzed öcsi! – hallott egy rekedtes hangot a háta mögül.

- Ni…nincs pénzem.  – felelte remegő hangon. Most már komolyan félt. Hátracsavarták a kezét, így el sem tudta érni a pálcáját.

- Na persze, mindenki ezt mondja! Még egyszer mondom, ide a pénzt, vagy…

- Ted! Ted, hagyd békén!

 A kéz elengedte a nyakát. Fred a földre roskadt, és megmasszírozta a tarkóját. Mikor felnézett egy 17-18 éves fiút és egy vele hasonló korú lányt pillantott meg.

- Nézz már rá! Kizárt, hogy ennél bármi is legyen! – mondta a lány. – Keressünk valaki mást.

 Azzal elindultak lefelé a parton. Fred nem bírta tovább. Leült a vizes, sáros fűre, és sírni kezdett.

 Gyerekes dolog volt, lehet. De éhes volt, fáradt, meg akarták ölni, és még a másik fele, az ikertestvére is eltűnt.

 A két rablógyilkos megfordult, és visszajött.

- Hé öcsi… azért nem kell ennyire kiakadni… - hajolt le hozzá a fiú. – Végül is, nem loptunk tőled…

- Majdnem megöltél! – zokogta Fred. – És George sincs itt…

- Hé, álljon meg a menet! – szólt közbe a lány. – Mi SOSEM ölünk meg senkit. Csak kicsit karcolgatjuk a torkát… aztán ha arra se adja oda a pénzét, akkor nincs nála semmi…

- És ki az a George? – kérdezte a fiú.

- Az ikertestvérem… de eltűnt…

- Na jó… gyere velünk… - állt fel a lány. – Gyere velünk, mielőtt valaki olyan talál meg, aki nem csak karcolgatja a torkodat…

 Fred vakon követte őket. Mi mást tehetett volna?

Nem messze, alaposan elrejtve a bokorban egy ősrégi kempingsátor állt, ami belül meglepően tiszta volt.

- Én szoktam takarítani! – jelentette ki büszkén a lány. – Mi most megyünk dolgozni… te meg pihenj. Érezd magad otthon!

 Fred leült egy hálózsákra. A zsebébe csúsztatta a kezét, és megnyugtatóan hatott rá a pálcája megérintése. Elaludt, de készen arra, hogy bármikor felpattanhasson.

- Öcsi… öcsi… kelj már fel! – rázta a Ted nevű fiú pár órával később Fred vállát.

- Mi… mi van? – pattant fel a fiú szeme.

- Ideje elmesélned, hogy mi is történt az ikertestvéreddel, és hogy hogyan kerültél Londonba.

 Így hát Fred elmesélte. Ted és a lány figyelmesen hallgatták.

- És biztos vagy benne, hogy George még Londonban van.

- Száz százalékig nem… de hol máshol lenne?

- Rendben… - bólintott elgondolkozva Ted. – Te menj vissza a pályaudvarra, hátha találsz valamit… mi meg Mollyval szétnézünk pár helyen. Egy órakor itt találkozunk.

 Fred elbaktatott a pályaudvarra. Ikertestvére hiánya egyre kínzóbb lett. Szinte félember volt nélküle. A percek is lelassultak, szinte vánszorgott az idő.

 Természetesen George nem volt a pályaudvaron. Fred álldogált ott egy ideig, majd visszaindult a Temze-part felé.

 Úgy gondolta, ideje hazamenni. De pénz nélkül hogyan?

Ted már ott volt, mikor megérkezett.

- Semmi sem találtam . – mondta a Fred. – És te?

- Én sem. – rázta a fejét Ted – De Molly még nem jött vissza….

 Leültek a folyót határoló falra.

- Hogy… hogy kerültetek ti ide? – kérdezte végül Fred. Ted szomorúan elmosolyodott.

- Testvérek vagyunk. A szüleink meghaltak tavaly, de mivel már elmúltunk 18 évesek, árvaházba nem mehettünk. Vagyis Molly igen, ő csak jövőre lenne 18. De nélkülem nem akart. És valahogy el kell magunkat tartani.

- De… pont így?

- Ez tűnt a legjobb megoldásnak. – vont vállat Ted. – Most már nem tűnik annak… de ilyen priusszal, mint ami nekem van, sehova se mehetnék dolgozni.

- Értem. – bólintott Fred. A csöndet Molly érkezése zavarta meg.

- Most beszéltem Arnolddal!

- Hogy ez nekem nem jutott eszembe! – csapott a homlokára Ted.

- Ki az az Arnold? – kérdezte Fred.

- A Victoria pályaudvarnál egy kéregető.

- Látta, hogy egy vörös hajú, magas fiút visznek be az őrszobára fél egy körül. – hadarta Molly. – Arnold emlékei szerint Müzli volt a vezetékneve, de szegény félig süket… Szerintem az Weasley volt.

- Szóval George már rég otthon van! – pattant fel Fred. – Haza kell jutnom! De nincs pénzem…

- Tessék. – nyomott a kezébe Ted pár fontot. – Tegnap hajnalban volt egy nagy fogásunk.

- Köszönöm. – bólintott Fred. – Mindent köszönök.

- Na tűnés. – mordult rá Ted. – Utálok búcsúzkodni.

- Ha Londonban jársz, keress meg minekt… mi mindig itt leszünk . – mosolygott Molly.

 Fred futásnak eredt, és pont elért egy megfelelő vonatot.

Két óra múlva lepattant a falu pályaudvarán, és nem törődött a pénztárosnő kiabálásával (Milyen volt a Robbie Williams koncert?), hanem hazáig rohant.

- Fred!

- George!

 Egymás nyakába borultak.

- Soha, soha többet nem akarok messze lenni tőled… soha, soha többet… - mondogatta George.

- Én sem… ez volt életem leghosszabb napja. – bólintott Fred.

- FRED WEASLEY!!!

- Ajaj… ott jön anya…

 De Fredet ez már nem érdekelte. Visszakapta a lelke másik felét, a legjobb barátját – az ikertestvérét.